BUDAPEST-BAMAKO RALLY TUDÓSÍTÁS

Prológus

 

"Úgy kezdődött minden

Tele volt a bukszám"

A Csókolom zenekar egyik száma kezdődik a fenti sorral, de ez nem az a buksza és én férfi vagyok tehát értsd jóra. Szóval a kalandvágy elhajtott egész Óbudáig, ott van a Bamakós iroda, és befizettünk egy túrára. Csapatunk - az Autóaukció - három fős: Fazakas Sándor, Dr. Láng János, és jómagam, Szabó Zoltán.

Egy Mitsubishi L200-zal vágtunk neki az útnak. Kicsit fel lett turbózva, Sanyibá szereltetett rá szívócsövet a por miatt, meg lettek erősítve a rugók, spéci gumik a terepre, világító, töltő, főző alkalmatosságok garmada, egy komplett szerszámosláda, mindenféle pótkütyük, egy CB és egy Garmin navigáció beszerelve, homokdeszka plusz a személyes cuccok, ruha, kaja, pia, sátor két doboz ajándék.

Be is fért minden hátra, a csomagtartó üres maradt hál istennek. Adományként vagy másfél köbméter ruhát, tanszert, játékot otthonról összeszedtem. Ezt a Kádár transz kamionja vitte Bamakoba, egy ottani iskolába. Remélem szerencsésen eljutott.

Egy jó havi fizetésért megkaptuk az összes lehetséges betegség elleni oltásokat és gyógyszert malária ellen. A tervünk a következő volt: kaland kategóriában lemegyünk Bamakóig, ott a kocsit eladjuk, aztán vissza repülővel. A charterre már nem volt hely, maradt az Air France párizsi átszállással.

Szóval minden összeállt, megvolt a gépátvétel, szépen beparkoltunk a Műjégpályára. Aznap este eligazításon lefújták a futam nagy részét, marad Marokkó keresztbe-kasul, 29-én vége Agadírban.

A külügy javasolta ezt nyomatékosan a szervezőknek a Mauritániában és Maliban magát aktivizáló Al Kalida miatt fellépő fokozott terrorveszélyre hivatkozva. No, lett erre nagy felbolydulás, Villám Géza a főnök, mint a villám olyan gyorsan eltűnt, maradt Őokossága, aki eredménytelenül próbálta csitítani a népet, pláne a külföldieket, akikkkel igen nehezen, vagy sehogy sem sikerült szót értenie. A szervezés balfaszságát mi sem jellemzi jobban, minthogy még a bejelentés előtti órákban is beszedték az emberektől a biztosítás, a mali vám, meg a mittudomén minek a díját, holott ekkor már számukra biztosan nyilvánvaló volt, hogy a futam nagy része törölve lesz. Ha esetleg nem így lett volna, csak a rádiót vagy valamelyik kanálist kellet volna bekapcsolniuk, ott már előző nap ezt kvázi tényként közölték. No, de ne írjunk mindent a pénzéhség számlájára. Adjunk neki esélyt, tegyük fel aznap este elment az áram nála, és így fingja sem volt, mit csinál holnap.. 

Még aznap este összejöttünk az irodámban, meghányni-vetni, hogy mi legyen a B terv. A repjegyet a Budavár Toursnál lemondtuk, ha már a többedszeri ígért időpontra sem tudták leszállítani a jegyeket, annak ellenére, hogy a pénzt meg fölnyalták már egy hónapja. A velük való huza-vona még kap egy külön fejezetet 

 

Első nap 2010 január 16 Szombat

Budapest - Mantova 833km.

Napos de hideg reggelen 8 órától vártuk az indulást a Műjégpálya betonján. Süljön ki az egész város vezetés szeme, amiért így néz ki ez a létesítmény. Amennyit a Margít híd felújításánál ellopnak, annak a negyede is bőven sok lenne egy komplett újjáépítéshez. Visszatérve volt ott minden, mint a búcsúban.
 

 

Kétszáz induló, sok sivatagot látott rutinos versenyző, harcos vikingek a sarkkörtől indulva, apák fiakkal, párok, őrült skót szoknyában kékre fagyva, motorosok keményen, mint a beton, londoni taxi, RTL klub stb. Mindenkit népes ismerős és rokonsereg vett körül. Végre elindult a mezőny először a versenyzők, majd a kalandozók. A magyarok egyidőben ebben egész jók voltak.

Áthajtottunk a rajton, megkaptuk az aznapi útvonaltervet.

 

 

Irány Mantova. Mivel oda már becsukott szemmel is eltalálnánk, nem is nézzük a megadott koordinátákat, végig az M7-sen, aztán Ljubjana, Trieszt, Velence, Mantova. Ismerkedünk a Garminnal, meg a CB-vel. Odaérve a főtéren bejelentkezünk, vagy öt autó futott csak be még, majd szobát veszünk ki, felcurmózunk, aztán egy kis esti séta, majd beűlünk egy jó kis trattoriába, pizza fehér borral. Visszafelé már több honfitársba botlunk, parkolását szállását intézi mindenki.

 
 

 

Második nap 2010 január 17. Vasárnap

Mantova - Perpignan 900km

Reggel fél nyolcra odamentünk újból a főtérre, akkor már szinte mindenki ott parkolt.

 

 

Érdekes volt a kontraszt a reneszánsz piazzát körülölelő épületek kortalan patricizmusa és a mintegy kétszáz felturbózott csodajárgány kérész életű technokrata design-ja között. El is húztunk gyorsan onnan. Előtte burleszkbe illő eligazítás, majd gyorsan felfújták azt a légvárat amit már az indulásnál is megcsodáltunk, az alatt kellett volna gyorsan átslisszolni, de a rend éber őre gyorsan ott termet, nem értvén vasárnap reggel fél nyolckor ki az isten kapott engedélyt egy ugrálda felállítására a főtéren. Mondhatnám egy kis képzavarral kiszúrta a dolgot, de a történések szempontjából teljesen pontosan fogalmazok. A lufi lelohadt, a mezőny meg elindult. Itt se nagyon figyeltük a térképet, sokszor oda-visszajárt úton haladtunk. A forgalom gyenge, az idő olyan semmilyen, Genova, majd az olasz, aztán a francia Riviéra városai maradtak el mellettünk. Perpignanba megint az elsők között érkeztünk, becsekkoltunk, elmentünk egy jó étterembe, megvacsoráztunk,majd lepihentünk.

 

 

Harmadik nap 2010 Január 18. Hétfő

Perpignan - Almeira 1012 km

Őokossága kitalálta, hogy hajnal fél ötkor tart eligazítást, aztán uzsgyi, mert különben lekéssük a kompot Afrikába, oszt akkor cseszhetjük, nem lesz aki poroljon a sivatagban.. Nem akartunk mindjárt az elején kilógni a sorból, így Sanyibá vette a fáradságot, felkelt időben, eligazították, aztán hagyott bennünket hétig aludni. Még ekkor is jócskán sötét volt, be a kocsiba, rá az autopistára, irány dél. A barcelonai dugót még épp elkerültük, aztán tortilla-t reggeliztünk.

 

 

 Esett az eső, de ahogy haladtunk lefelé, úgy javult az idő.

 

 

 

Elhagytuk Valenciát, majd Alicantét, még hat sem volt már Almeirában a kikötőben voltunk.
 

 

A komp csak 11- kor indult, volt idő bóklászni bőven. Elmentünk sétálni, csak megjegyzem, ebben az általam addig nem ismert "kisvárosban" több üzlet és nagyobb élet van télen, mint Budapesten nyáron. Az elképesztó mennyiségű parkról, meg sétáló utcákról ne is beszéljünk.

Mindenütt rengeteg fiatal, sok a gyerekkocsi /nem üresek!/, az üzletek tele vevővel. Hiába, ez a globális recesszió már csak ilyen! Mindenkit keményen sújt, mondják. Mi meg elhissszük.

Megkajálunk, aztán visszasétálunk a kikötőbe. Idilli kép tárul szemünk elé, a kocsik már besorjáztak, mindenki pakolgat, pihen, van a ki főz, van aki szerelget. A nyíregyháziak bográcsban pörköltöt készítettek, isteni illatok terjengnek. Mögöttünk két norvég a szelepfedél tömítést cseréli, van aki netezik, elég sokan isznak. Aztán hírtelen jön a hír, hamarabb lehet behajózni. Mindenki a kocsiba vágja magát, még egy ellenőrzés, és már megyünk is be a nagy cet gyomrába.

 

 

Aztán fel a kabinba, de mielőtt vízszintesbe vágnánk magunkat, kiderül az útlevél ellenőrzést a kocsi bevitel engedélyét nagyon bölcsen a hajón is megcsinálják. Két óra sorban állás, és mindennel megvagyunk. Szundi.

 

 
 

 

Negyedik nap 2010 Január 19. Kedd

Nador - Merzouga 871km.

Reggel hétkor ottani idő szerint /GMT/ kiköt a hajó, iszkiri, ki belőle. Gyorsan kint az egész mezőny, leparkolunk Nador kikötőjénél. Mindenki piszmog valamit, nem akaródzik neki indulni Afrikának.

Sok honfitársunk eddigi bizonytalansága teljes tanácstalansággá fajul, egyikőjük például egész komoly arccal azt kérdezi tőlem a pénzkiadó automatánál, hogy ez tud-e pénzt váltani. Nem tudom hol a tökömbe látott már ilyet. Veszünk magunkhoz jó marokkói dirhamot, sőt János még vált is egy motorosnak, akinek a kártyája nem működött /lehet az asszony közben letiltatta/. Mi nem várunk tovább, megvan az útvonal, gyerünk. Nador biztosan nincs benne az első száz legszebb marokkói településben. Európai szemmel elképesztő a nyomor, a szemét, a kosz. Próbáljuk afrikai szemmel nézni. Így már egész jó.

 

 

Az idő egyre jobb, már 20 fok feletti a hőmérséklet. Csorgunk le délnek. Az egyik benzinkútnál tankolunk, van mellette egy szimpatikus étterem, beülünk. Barátságos, fiatal srác a tulaj, a jég hátán is megélő fajta.

Birkát rendelünk nyárson, zöld salátával, sült krumplival.

 

 

Az étterem két részből áll, mi az elitben ülünk, a másik kisebb rész tele arabbal. Jóízűen falatoznak . Érkeznek a többiek is, a motorosoknak rendelünk ugyanezt, mert isteni finom volt. A tulaj közben csempészet cigarettával seftel a versenyzőkkel.

 

 

Megyünk tovább, lakott település ezen az útvonalon alig. Kopár, kietlen táj az Atlasz keleti lábánál alig esik. Kősivatag mindenütt, tiszta csoda, hogy a kecske egyáltalán megél itt. A westernbe illő vidék kelléke a néha, de a legváratlanabb helyen felbukkanó arab. Vagy szólóban, vagy szamáron. A szamaras az megy valahová, a szóló az vagy stoppol az út mentén, vagy ül egy kőrakáson, vagy a hegytetőn vagy akárhol. Olyan mintha ott lenne már ezer éve. Az autentikusabbnak olyan a ruhája is, tiszta jedik.

 

 

Ahogy közeledünk Merzouga felé, egyre több a pálma, oázisok törik meg az egyhangú kopárságot.

Átkelunk egy hágón, csodás a panoráma. Előttünk, mögöttünk több résztvevő, élénk a forgalmazás a CB-n. Oda-vissza előzzük egymást az egyik szerviz teherautóval, besötétedik közben. Új, takaros, itteni viszonylatba rendezett és tiszta városokon kelünk át. Az utcákon elképesztő mennyiségű ember, csak fiatal. A biciklis több itt, mint az autós, megy is mindenki, amerre lát. A komolyabb kereszteződésekben mindenütt rendőr, de inkább kettő. A lakosság többi részéhez viszonyítva feltűnően jól tápláltak, csak úgy feszül rajtuk a mundér. Egyik boltnál megállunk, veszünk kenyeret, vizet, zöldséget, gyümölcsöt.

A mandarin és a narancs isteni, ilyet otthon nem kapni. A kenyerük lapos, olyan, mint egy nagyobb lángos, alig sós, frissen, melegen igen finom. Kilenc körül érünk a táborhely közelébe, ahol az utolsó tíz km-t már Villám Géza vezetésével tesszük meg terepen, be a homoksivatag széléig az egyik bivakba.

Folyamatosan érkeznek a kocsik, nagy port verve. Keresünk egy jó helyet a kocsival. Sátrazunk, kajálunk hideget az autó hátuljánál - nagyon jól esik. Mire lefekszünk, körülöttünk kihunynak a fények és a csillagos ég látványa nyűgöz le. Újhold van, az ég tökéletes bársony fekete, az Orion ismert alakja csaknem zenitben ragyog. És a tejút! Európában elmosódott, bizonytalan foltokat látunk, ha a tejutat keressük - itt gyémántként ragyogó, különálló csillagok miriádja. Csodálatos látvány és különös kegyelem ezt látva aludni el.

 
 

 

Ötödik nap 2010 január 20, szerda

Merzouga - Er Rashidia 221km

 

 

Az éjszaka hideg, 3-4 fok, kicsit fázunk, de tudunk aludni. Reggel már napkeltekor élénk külső mozgásra ébredünk. Kidugom a fejem, és majdnem összefejelek egy berberrel, aki azt akarta megtudni felkeltünk-e már. Filmbe illő jelenet tárul a szemem elé. A nap még sehol, de már világosodik. A homokbuckák tetején egy-egy berber kifogástalan öltözetben.

 

 

A bátrabbak már benn a táborban a sátrak között. Kiderült árusok, főleg fossziliákat, kisebb csecsebecséket kínálnak. Vadásznak a korán kelőkre, hogy ők legyenek az elsők. Reggelizünk, közben a többiek is mozgolódnak, de van olyan csapat is, amelyik csak most érkezik.

 

 

Mellettünk vagy öt lengyel sátor, utána a londoni taxi, másik oldalt a nyíregyiek, szemben velünk a motorosok.

 

 

Reggel Őokossága megint eligazítani próbál, a lényeg aki akar, menjen be a dűnék közé élvezkedni, aki nem, meg pihizzen.

 

 

Mi úgy döntünk megkóstoljuk Szaharát, ha már itt van mellettünk.

 

 

A kerekeket puhábbra engedtjük, aztán elindulunk.

 

 

 
 

Alig érünk a buckák közé elénk pattan egy berber, s Öokosságát megszégyenítő angolsággal ajánlja szolgálatait.

 

 

Meg is egyezünk, 5 euróért elnavigál bennünket egy órán keresztül. Még laposabbra engedi a gumikat, aztán bepattan mellém. Felező be, a motor pörög, mi meg fel a homokhátra merőlegesen, aztán le. Az érdekes ebben az, hogy nem látni, milyen lesz a lemenet. Ha vékony a gerinc, akkor az átbukás után lehet repülni lefelé, ha szélesebb, akkor a felérés után gyorsan kanyarodva lehet a homokháton végig rodeózni. Ott a legjobb megállni, körülnézni, kicsit fujtatni, aztán lehet kezdeni elölről Én vakon bízom emberünkben, aki felfelé menet már mutatatja, merre kell majd manővereznem ha fenn vagyunk.A kocsi nagyon jól bírta, kétszer azért ásnunk kell.

 

 

Elő a deszkákkal, és már mehetünk is tovább. Legalább készülnek ilyen fotók is.

 

 

 
 

A tapasztalt öreg rókáknak persze nem kell segítség, de azért majdnem mindenki elássa magát legalább egyszer, van aki nagyon sokszor.
 

 

 

 

 

 

De ezt is meglehet unni, vezetőnk felajánlja, menjünk el egy közeli faluba, egyik rokonánál szívesen megvendégelnének bennünket. Ráállunk és tényleg egy negyedóra múlva már benn csücsülünk egy berber család házában. Kiderül ezt a törzset még csak két éve telepítették le, előtte ötezer évig vándoroltak. Az államnak ez nem tetszett, hogy szedje be az adót ezektől, ha azt se tudja hol vannak, hányan vannak, meg egyáltalán. Ne tessék itt össze-vissza mászkálni a Szaharában, még a végén eltéved valaki és akkor aztán ki lesz a felelős! Szóval kaptak házat, ez egy helységből álló, pokrócos ajtónyílással rendelkező, olyan 4x2.5m-es szoba. Fala vályog, teteje nád, felülről letapaszva sárral.

 

 

Semmilyen bútor nincs egy kicsi asztalkán kívül, a felkent földön egy pár szőnyeg. Erre telepszünk le, frissen sült kenyeret kapunk, egy tálban hozzá olivaolajat, valamint nagyon finom teát, ami különféle virágok és füvek keveréke, a mentát határozottan érezni.

 

 

 

 

Még a háziasszony is letelepszik, várandós az ötödik gyerekkel. Nagyobbik lánya is bejön, neki külön kis vacka van tévével, napkollektorral. Mobilja szinte mindenkinek van. Változnak a fontossági sorrendek. Ügyelünk, hogy jobb kezünkkel vegyük el az ételt. Ami azt illeti azt hiszem, hogy az élelmiszerhigiéniai gyakorlat itt ebben ki is merül. Sanyi nemzetközi jelzéssel mutatja domborodó hasát, hogy többet már nem kér. Az asszony a jelzést viszont úgy érti, mintha Sanyi is a várandósságát mutatná, nagy a vidámság. Érdekes, amikor elneveti magát, száját eltakarja a fejkendőjével. A harmadik pohár tea után illendően elköszönünk, ajándékokkal hálájuk meg a szíves vendéglátást. Megnézzük még az iskolát, ami szintén egytermes épület, adunk még ajándékokat, rengeteg a gyerek itt is. A táborba visszaérve beszélünk pár ismerőssel. Mint kiderül a mezőny több mint fele hasonlóan gondolkodik, mint mi. Ahelyett, hogy a második hetet arra fordítanánk, hogy fel-alá rohangálunk a versenyen, inkább barangoljuk be ennek az érdekes országnak legalább néhány nevezetességét. Így is teszünk: elindulunk vissza az Atlasz irányába.

 

 

 

 

Útközben megcsodáljuk a Meknesi forrást.

 

 

 

 

Aztán el is jutunk Er Rasidiáig. Ott megszállunk. A szálló kifogástalan, mégis olcsó.

 

 

 

 

 

Van internet kapcsolat, lehet beszélni az otthoniakkal, még egy kis Afrika-kupa nézés. Az Al Jazira adta, a sok arab közt egész autentikus volt a szurkolás.

 
 

 

Hatodik nap 2010 január 21, csütörtök

Er Rashidia - Ait Ben Haddou 385km

 

Bőséges és finom a reggeli, a frissen facsart narancslé utolérhetetlen. Reggeli közben véglegesítjük tervünket. Er Rasidián keresztül hajtunk Ourzazatéig, onnan tovább egy alacsonyabb rendű úton az Atlasz belsejébe. Ezen az úton egyrészt egy működő filmstúdió a látnivaló (több "birodalmas" filmet is forgattak itt) , nem sokkal tovább pedig egy kis oázis búvik meg a hegyek között festői régi faluval.

 

 

 

 

A studiók jobb karban vannak, mint nálunk a fóti.

A falu neve Ait Ben Haddou. A közelben szálloda is van, majd ott megszállunk. Onnan majd másnap megyünk tovább Marrakeshbe. Utunk az Atlasz hegyei között vezet, vagy négyszáz kilométeren keresztül.

 

 

 

No, idáig nem mentünk el!

 

Az út nagy része a hegyek ölelte kb 1500 m magas fennsíkon visz.

 

 

Kapu a semmi közepén, távolban az Atlasz hófödte hegyei.

 

 

Ezt a baksis szedőt meg ott találtuk a kapunál, még szalutált is illendően.

 

Helyenként 15-20 km-es nyílegyenes szakaszok váltakoznak meredek hegyek között átvezető hágókkal a következő völgykatlanba.

 

 

Egy szép berber kashba. Ezt a speciális lakóházat erődítményszerűen építették meg, példának okáért kivűlről nem lehet benyitni, az ajtón csak belül van kilincs.

Erről született egy vicc. Hogy hívják a berber éttermet? -Hashba.

 

 
 

Délután öt óra körül érünk Ourzazatéba, itt egy kis kiülős vendéglőben halat, grillcsirkét, sült krumplit, salátát rendelünk. Keressük a szállást, földúton vezet keresztül a GPS, 6 km igazi off road, de megéri, egyszer csak megnyílik egy kis völgy, közepén dombocskán festői régi arab falu és erősség. Felhajtunk egy magaslatra, 70-80 méter magasból, a lenyugvó nap sugarainál még csodálatosabb a látvány.

 

 

Mint másutt is, sajátos szépséget kölcsönöz az itteni régi épületeknek, hogy színük teljesen beleolvad a tájba, itt nem szokásos a meszelés vagy az épületek színre festése.

 

 

Alkonyati fényben vörösen izzanak a kopár hegyoldalak, a kaptárszerűen egymásra torlódó ősi épületek, alattuk üde színfolt a kis patak partján bókoló pálma oázis.

 

 

Fáradtan esünk be egy kis panzióba, a tulaj jó fickó, harcedzett kinézetű öreg francia. Zuhany után leülünk kicsit ultizni, beszélgetünk, jól érezzük magunkat. Pálinkával kínáljuk a franciát, nyeli, isten tartsa a jó szokását! 11 körül szundi.

 

 

Hetedik nap 2010 január 22, péntek

Ait Ben haddou - Marrakesh 349 km

 

Kilenckor reggeli.

 

 

Fűtés nélkül aludtunk, átfáztunk. A reggeli finom - a tálon rongyos palacsintára ismerek rá, nálunk Szatmárban ez alapkaja - azon törjük a fejünket, milyen úton kerülhetett és melyik irányból ez a csemege ilyen távoli helyre, tuti, hogy a törökök keze van a dologban! Reggeli után leballagunk a régi falunegyedbe.

 

 
 

 

Nagyon szép, jól megtartott kövületeket és igazi afrikai színes ékszereket árulnak a kis boltokban.

 

 

És előhoznak egy nagyon szép, kézimunkával készült hét kerekes asztrolábiumot is. Csinálunk képeket a vádi mélyén, a patakmederből, innen is gyönyörű látvány a régi falu.

 

 

 

 

 

 

 

A mai terv - irány Marrakesh. De szerencsénkre nem a jobb utat kínáló N9 úton megyünk az Atlaszon át, hanem nekivágunk a faluból egy földútnak.

 

 

Az út keskeny, egy autó is nehezen fér el helyenként, és silány. Egy helyen aztán azt látjuk, hogy leszakadt előttünk az út. Nincs más megoldás, vissza és le a folyómederbe. Pár száz méter gázolás után (a kocsi megint jól viselkedett) vissza lehet kapaszkodni az útra, miután elhagytuk a leomlott útszakaszt. De az út minőségében rejlik értéke is, érintetlen tájakon vezet, felszerpentinezünk a szűk völgyek oldalában - a völgyben kis patak csordogál - és ahol víz van ott mindjárt zöldell az oázis. Itt minden talpalatnyi helyet kihasználnak, a völgyet teraszokkal próbálják kicsit nagyobbá csalni. Ami a japánoknál a cseresznyevirágzás, az Marokkóban a mandulavirágzás. A védett völgyekben már feslenek a mandulák bimbói, helyenként teljes virágdíszben pompáznak.

 

 

 

 

 

 

 

Kb harminc kilométert autózunk ezen a földúton, aztán másik harmincat rossz minőségű, keskeny aszfaltúton, továbbra is gyönyörű környezetben, aztán - mikor már 2000 méter magasság körül járunk. Itt egy kicsit hógolyózunk. Majd Sanyi hóembert fabrikál -Afrikában .

 

 

 

Késő délután, mire becsatlakozunk az N9 útra, az visz Marrakeshig.

 

 

 

 

Marrakesh szörnyen fogad. Szerencsétlenségünkre pont egy olyan kapun hajtunk be az Óvárosba, a medinával védett városrészbe, ahol a szuk /piac/ legnyüzsgőbb része fogad. Az utcák egyre szűkülnek, éktelen a hangzavar, a tömeg látszólag teljes összevisszaságban áramlik - totál káosz. A koldusok felfigyelnek arra, hogy lassítunk és mintha csak erre vártak volna a kocsihoz nyomakodnak, teljes erőből püfölik. Nyomasztó. Nincs más hátra, óvatosan, de határozottan gázt kell adni. Mintha valami természeti közeg lenne, utat enged a tömeg, kijutunk. Aztán nehezen, de találunk egy szállodát, parkolási lehetőséggel.

 

 


 

Nyolcadik nap 2010 január 23. Szombat

Marrakesh - Beni Mellal 565 km

 

Reggel Marrakesh sokkal barátságosabb képét mutatja. Reggeli után besétálunk a fallal körülvett óvárosba, a Medinába., a 77 méter magas nyolcszáz éves torony (a neve Koutoubia) szinte mindenhonnan látszik a városban, egyenesen arra indulunk.

 

 
 

Sok és szép park fogad, a torony hatalmas téren áll, így arányai és méretei jól érvényesülnek. Mivel szélessége tizennégy méter, a torony inkább zömöknek hat, valódi magasságát a nagy tér ellenére sem érzékeli az ember. Innen egyre forgatagosabb séta a főtérre, ahonnan a szuk sikátorrendszere indul.. A főtéren, a Jemme el Fuaén elképesztő a forgatag - kígyóbűvölők, majommutatványosok, dobzenekar, síposok, iszonyatos zenebona, zaj a hömpölygő emberáradat mellé. Kelet minden csemegéjét és áruját kínálja a szuk.

 

 

 

 

 

 

 

Visszafelé gyönyörű épített árnyas és illatos arab kerten megyünk keresztül, a híres francia légfényképész legjobb munkáiból rendeztek a park útjain szabadtéri tárlatot.

 

 

 

 

 

 

Aztán kívül kerülünk a városfalon. A fal kiszögelléseinél az alsó téglákat kikezdte valami, meg is sötétedtek az évszázadok alatt.

 

 

Nem sokat kell agyalnunk, rádöbbenünk, hogy ez attól erodálódott, aminek látszik. Sok kicsi sokra megy - megleljük a férfi és a női szakaszt is. Ezek után a falak korát illetően szemernyi kétség sem lehet.

 

 

 

Aztán visszafelé jövet átvágunk a marrakeshi Moszkva téren. Munkát keresők ácsorognak, várva, hátha felfogadja őket valaki. Minden szakma szépen kirakja a szerszámait, ez a cégér. Van itt burkoló, festő, drótos stb.

 

 

Délután egy körül elindulunk északnak, hogy felkeressünk egy az Atlasz szívében megbúvó vízesést, az Ouzoud waterfallt.

 

 

 

Keskeny szerpentineken megyünk vagy harminc kilométert - és egyszer csak megérkezünk oda, ahonnan lezuhog a víz.

 

 

Egészen a vízesés közelébe lehet állni a sziklákra.

 

 
 

 

 

Szinte függőleges vörös falakká szűkül itt a szurdok, az állandó vízpermet zöld algabevonattal színezi a vörös sziklákat, lent apró pontok a vízesésre felbámészkodók. Még teljes sötétedés előtt kiérünk a hegyek közül: Beni Mellalban állunk meg, innen már nem lesz messze Casablanca. Nagyon nehezen találunk szállást, de végül sikerül. Mindenki jól kifáradt, jól esne egy sör. Benézünk az étterembe, egy kedvetlen ember rág csendben valamit, ijesztően steril a környezet. Még a mosolytalan recepcióstól is megkérdjük van-e söre - szúrós tekintettel, barátságtalanul int nemet, hozzá is fűz valamit arabul. Nem értjük, de nagyjából érezzük a jelentését. Nyalunk egy kortyot a maradék pálinkából, alvás.

 


 

Kilencedik nap 2010 Január 24. vasárnap

Beni Mellal - Skhirat  420km